Ha az agyamban lévő gubancot és mindenféle gondolati kuszaságomat kellene egyetlen könyvvel jellemeznem, minden kétséget mellőzve hagyná el a számat a „mantra” szó. Ennek több oka is van, de most korlátozódjunk csak a poszt főszereplőjére. Dergecz Fanni második könyve tökéletesen jellemez mindent, ami te vagy én, vagy maga az írónő. Éppen olyan zavaros, kusza, hibás, de mégis gyönyörű, mint mi mindannyian. Ahogyan ő fogalmazott: hibáim, hibáink, emlékek, nevetés, sírás. Ezzel a néhány szóval máris felkeltette az érdeklődésemet, hiszen nem ígér semmit, ámde mégis. Nem ígéri azt, hogy ez egy eget rengető bestseller, éppen ezért különleges. Itt most másképp nyilvánul meg az „eget
rengető” kifejezés, mégpedig abban, hogy a maga 111 oldalával vág mellbe. Elsodor, tükröt tart eléd, magával ragad. Tudom, közhely, de ez az igazság. Nem is egyszerű írni róla.
Már a borító is magáért beszél. Az első dolog, ami eszembe jut róla, az anyám régi polaroid 600-as gépe. Nagyon szeretem ezt a gépet, és az instant pillanatfotókat. Ezek nem tökéletesen, hibátlanul pózoló porcelánbabákat ábrázolnak, hanem néha elmosódott, rosszul „komponált”, bemozdult alakokat. Nevetést, könnyeket, egy elkapott csókot, mozdulatokat: a pillanatot. Ha jól megfigyeljük, akkor a könyv borítója is ilyen kis képkockákból áll. Minden apró képpel utalva egy-egy részletre a könyvből, amelyre ugyancsak érvényes az az impresszionista hatás, amit a polaroid fotók hordoznak magukkal. Rendhagyó módon vezet be minket Fanni a sorai közé, mégpedig egy zeneajánlóval vagy inkább lejátszási listával. Azokat a dalokat sorakoztatja fel nekünk, amelyek így vagy úgy, de inspirálták őt. Azokat, amelyek egykor segítettek neki a mélybe zuhanni, majd onnan kimászni. Mindannyiunknak vannak ehhez hasonló lejátszási listái, amiket nem szívesen mutogatunk a nagyvilágnak, ő viszont ezt is bevállalta. Éppen, ahogyan többnyire a naplóinkat vezetjük: kedvenc zenénk egy-egy idézete, rajzok, befejezetlen mondatok, képek, firkák. A kötet szerethetősége ennek is köszönhető nagyrészt, hiszen nem véletlen az, hogy miközben forgatja a kezében az olvasó, egyre közelebb és közelebb kerül hozzá a könyv. Olyan ez, mint egy ásó, ami egész a gyökerekig felforgatja a földet. Azt hiszem, hogy nem is kell tovább ragoznom, értitek.
Mint fentebb említettem, a mű csupán 111 oldal, ám ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – sokkal többet mond, mint azt első pillantásra sejtetni engedi. Egyaránt találhatunk benne verseket, novellákat és soha be nem fejezett gondolatmenetet is. Se nem regény, se nem novellás- se nem verses kötet. Inkább mind a három egyszerre. Ez a könyv teret enged bárminek, ami megfogalmazódik benned, bennünk, hiszen nincsenek korlátai, szabad. Egyszer szerelmes, aztán fázik, csalódik, majd fél, undorodik, elsüllyed, szemlél, számot vet, játszik, szeret, utál, apró, hatalmas, elenyésző és végtelen. Dallamos, lendületes, kortárs írás ez, ami olyan témákat feszeget, melyek jelentősen befolyásolják az ember életkedvét vagy élni akarását. Nem ad tanácsot – esetleg egy rosszat ;) – nem mondja meg, mi a helyes. Ezt nem is tudja senki. Egyszerűen csak él és hibázik. Mint én. Mint te. Mint ő. Minden eleme többet mond a látszatnál, és jobban elgondolkodtat, mint hittem volna. Vannak itt szabadversek, pattogós rímek, hosszabb elbeszélések is. Mind egy-egy darab az írónőből. Szóval igencsak személyes és szívheznövős darab. A szókincse is figyelemre méltó, hiszen fiatal kora ellenére nagyon is művelt és tapasztalt személy a megalkotója. Érződik rajta, hogy komolyan aggasztják a mai fiatal generáció (a mi generációnk) hiányosságai. Nem szeretném halálra dicsérni, de tényleg nem mindennapi könyvről van szó. Persze, hibák – mint mindenütt – itt is fellelhetők, de ezek is részei az írásnak, hiszen maga Fanni is így mutatta be. Nem kertel, nem akar többet belemagyarázni annál, ami. Ezzel az „apprósággal” igyekszik segíteni a fejlődésképes kortársain.
Én imádtam, és szerintem többször is újra elő fogom venni.