Nem csodálom, hogy azt írták a borítóra, mindenki megőrül ezért a könyvért. Illetve kezdetben nem értettem, hogy mi lehet olyan különleges ebben az unalmasnak hitt történetben, de már világos. Az író, B. A. Paris rettenetesen ért ahhoz, hogyan ragadja meg az olvasó figyelmét még akkor is, ha eleinte visszatennéd a polcra a könyvet. Mikor elolvastam az első oldalt (majd a másodikat, harmadikat, és hoppá, máris áthaladtam a könyv felén), szinte azonnal elfogott az a furcsa feszültséggel teli érzés, mintha félnem kellene attól, ami rám várhat, ha nem vagyok „tökéletes”. Mert bizony, ebben a történetben szörnyű árat kell fizetned, ha nem csinálsz mindent tökéletesen. A sztori igen érdekesen van ábrázolva. Érdekesen, a maga egyszerűségének tökéletességében. Jelenből a múltba, majd onnan ismét a jelenbe ugrálva ismerjük meg főszereplőnk, Grace életét és döntéseinek hátterét. Adott egy szőkehercegre vágyó fiatal nő, akinek a húga jelenti a világot. Pechére éppen ezért ment tönkre olyan sok boldog vagy legalábbis annak hitt kapcsolata a múltban. Nos, (bal)szerencséjére egyszer csak találkozik álmai hercegével, aki rögvest magába habarítja főhősünket. Ez a két lábon járó csoda – aki amúgy a Jack nevet választotta vadonatúj személyazonosságához - apránként semmisít meg mindent, ami Grace. Megfosztja minden tulajdonától, amit olyan fondorlatosan tesz, hogy maga, Grace intézzen mindent. A lány örömmel adja el a saját házát, mond le a szinte álommunkájáról és válik szép lassan semmisé úgy, hogy észre sem veszi, apránként válik egy idegen tulajdonává. Belecsapnak a lecsóba, ahogy az egy jó kis lovestory-hoz illik, és már úton is vannak Mr. Tökéletessel, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Ám, ahogy az várható volt, kiderült, hogy az, akihez (6 hónapnyi ismeretség után!!!) hozzáment bizony igencsak beteg elmével rendelkezik, és a világnak is jobb lenne, ha valahol mélyen elásva feküdne, ahonnan még a lelke sem képes reinkarnálódni. Természetesen hatalmas pofonként éri ez a kissé naiv Grace-t, és rögtön menekülni próbál sikertelenül. Ettől fogva minden alkalmat megragad, hogy világgá szaladhasson az őrült birtoklójától, de nem jár sikerrel. Amikor beköltöznek a tökéletes házukba, hogy élhessék a tökéletes életet, amit Jack (Szőkeherceg az apokalipszis mind a négy lován) kíván, még nyomasztóbbá válik a helyzet. A számtalan balul elsült szökési kísérletnek köszönhetően Jack már annyira a végletekig megy, hogy társságban Grace minden mozdulata, minden szava, lélegzése férje igényeit kell kielégítenie, különben ott kap ütést, ahol a legjobban fáj. És nem fizikai fájdalomra gondolok. Az álomférj tökéletesen használja fel a szeretetet arra, hogy manipulálhassa tulajdonát.
Az a helyzet, hogy a könyv végig nagyon kiszámítható volt, mégis, valahogy nem tudtam szabadulni tőle. Egy ültömben végeztem vele. Volt, hogy azt éreztem, ez a regény a Holtodiglan és A lány a vonaton szerelemgyereke, de nem számított. Muszály volt kijutnom. Ez az újdonsült írónő bizony baromira ért hozzá, hogyan keltsen az olvasóban hányingert, félelmet, reményt, kétségbeesést... bármit, amit csak akar. Az érzelmi zsarolás és elnyomás, amit Grace kap nászajándékul élete hátralévő részére, neked is kijár, mert lapról lapra, szép lassan belőled is Grace válik, és szinte már vele tervezgeted, hogyan lehetne kijutni újra a fényre. Míg olvastam, nagyon ingerlékeny voltam, és nem azért, mert menthetetlen könyvmoly vagyok, hanem mert olyan hatással volt rám Paris minden egyes mondata, hogy úgy érzem engem is bezárt abba a tökéletes börtönbe. Nem kevés párhuzammal a valóságot illetően. Nem véletlenül ismétlem ilyen sokszor a „tökéletes” szót. Ebben a könyvben egyszerre minden az, és mégsem. A karakterábrázolás nagyon ott van! Csupán 318 oldalon keresztül ismerünk meg 3 életet, szóval szerintem nagyon jól megírt mindenkit és mindent, amit egy ekkora kötetbe belezsúfolhatott. Minden oldalon elszór egy kis morzsát, amit felcsipegethetünk, hogy aztán félig jóllakva várjuk a következő adagot. Hiába. Folytatása úgy néz ki, hogy nem lesz, bár az írónő második könyve, Összeomlás és jeleneg tárgyalt sztorink közt rengeteg a párhuzam és az összefüggés. A történetet is csodásan végigviszi, ahogy írtam, bár szerintem elfért volna még egy-két száz oldal, mert kissé úgy éreztem, hogy sok szenvedést kaptam, de kevés, nyugalmat. Viszonylag lassan, fokozatosan felépítette az eseményeket, de ahogy a vége felé közeledtünk kezdett kaotikussá válni az egyértelmű végkifejlet. Hirtelen minden összejött főhősünknek, és még egy kis wellnessre is volt ideje. Kicsit több utómunkát vártam volna ennyi előkészület után. Már az elejétől kezdve reményt adott, hogy aztán elvegye. Eme jó szokását meg is tartotta, majd egyszerre mintha megunta volna, és már csak le szerette volna tenni a tollát. Az utolsó 50-100 oldalt picit összecsapottnak éreztem. Eltekintve ettől az apróságtól, olyan könyvet tarthat a kezében a kedves olvasó, ami garantáltan magába szippantja.